Meséltem Sz.-nak királylányokról, királyfikról, sárkányokról. Arról, hogy nagyon sok történetet fog majd ebben a témában hallani, és biztos, hogy egynémelyik majd tetszik is neki, de azt jegyezze meg jól, hogy ma már a királylányoknak egyedül is meg kell tudni küzdeni a sárkánnyal, és bár érkezhet a királyfi fehér lovon, ettől még nem biztos, hogy automatikusan a fele királyság is vele jár, de jól is van ez így.
Most megoldásokon kellene gondolkodnom, A, meg B, meg C, meg D, meg stb. terveket kellene fejben összeraknom, ki kellene találnom magamat újra. És csinálom is, tényleg, mert megy az idő, és tudom, hogy nem engedhetek meg magamnak egyetlen elvesztegetett napot sem.
De közben meg képek villannak, először nem is figyelek, pillanatnyi hangulatnak gondolom, és már lépek is tovább. Lassan, puhán kúszik belém az érzés, telefonokat intézek, leveleket váltok, chat beszélgetésekben klimpírozok a billentyűzeten, miközben egyre erősödik.
Azt kérdezed van e olyan, hogy íze van az érzéseknek. Persze, szerintem igen. Az örömnek, a fájdalomnak, a szerelemnek, a szenvedélynek, mindennek... Bár érdekes, hogy önmagukban nem mindig érezzük ezeket az ízeket, de rögtön észreveszzük a hiányukat, amikor egyébként ott kellene lenniük és még sincsenek.
A szenvedélyé nekem kicsit édes, kicsit keserű, enyhén csípős, és nagyon friss. Ha kézzel fogható dolgokhoz kellene hasonlítanom talán azt mondanám olyasmi, mint a gin tonik, a sötét, bársonyos csokoládé, a gyömbér, a menta vagy az ánizs, de az is lehet, hogy ezek együtt.
Ismered az érzést, amikor mennél, nem tudod hová - mindegy is, csak ne kelljen egy helyben maradni? Innen el, távol ettől a soha véget érni nem akaró Karácsonytól. Már olyan régen kezdődött, és még mindig tart. Rosszul viselem a semmittevést.
Akik tudják mi történt, de csak kívülről szemlélik az eseményeket együttérzően mosolyognak rám, és azt mondják pihenj egy kicsit, élvezd, hogy hosszú idő után végre semmit nem kell csinálnod.
Tényleg nem látják? Nem értik, hogy nekem ez nem megy? Én nem tudom ezt csinálni, és nem is akarom! Semmi bajom nem volt azzal, hogy dolgozzak már a két ünnep között is. OK, a korán kelést tényleg utálom! (haha! korán! erre mondaná azt a nagymamám, hogy fényes nappal azért olyan túl korán már nem lehet... ) ehhh!
"Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen. (...) Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás." (Márai Sándor)
Boldog Karácsonyt bébi!
Boldog Karácsonyt olvasók! :-)
"Szeret szenvedni." Nem, ez nem igaz, nem szeretek. De azt az érzést szeretem, hogy teljes egészében képes vagy birtokolni a testem, szeretem amikor annyira benne vagy a fejemben, hogy eszembe sem jut tiltakozni, vagy ellenállni. Na jó, néha egy kicsit a játék kedvéért, de ezt meg imádod. :-)
Emlékszel, mondtam neked régebben, hogy többek között azt szeretem benned, hogy olvasol bennem? A fejembe látsz, kitalálod a gondolataimat, a legtitkosabb, legmerészebb, legsötétebb, legédesebb álmaimat váltod valóra. Volt egy időszakunk amikor ez egy kicsit megkopott. Nem, nem róvom fel utólag sem, mint ahogy akkor sem tettem. Értettem az okát, elfogadtam, de attól még hiányzott, mert én meg ezt szoktam meg, és imádom, hogy most újra van. "Odafigyelőbb." Szeretem. :-)
Arra ébredtem, hogy esik. Nem tudom hogy éreztem meg álmomban, de mikor kezdtem magamhoz térni már egészen biztosan tudtam. Átmentem a konyhába inni egy pohár vizet, kinéztem az ablakon, és igen (!!!), fehérek voltak a háztetők, és hatalmas pelyhekben csendesen hullott a hó. Azt sem tudom, hogy miért vártam az idén ennyire, de olyan boldog lettem ettől a látványtól, hogy egyből felébredtem.
"A hitünk a csodáink játszótere."
Nem emlékszem mikor volt, de azt tudom, hogy nagyon-nagyon sokáig vártam rá. Tulajdonképpen nem tudtam mire várok, de éreztem, hogy hiányzik. Nekem senki nem mutatta meg, senki nem tanított arra, hogy hinni tudjak benne, és senki nem mondta, hogy ha meg akarom találni nem kell a világ végéig, vagy még azon is túl menni érte, egyszerűen csak befelé kell figyelni egy kicsit, és hagyni, hogy megtörténjen. Senki nem tanított repülni, magam fedeztem fel a szárnyaimat, egyedül jöttem rá mire valók, és egyedül kezdtem használni őket.
Mitől lesz valaki több, mint egy kellemes kaland? Mi okozza, hogy nem csak akkor gondolunk rá amikor fizikálisan kívánjuk, hanem eszünkbe jut máskor is, látszólag minden ok nélkül? Mitől válik két ember között a szex többé pusztán a szükségletek kielégítésénél? Miből lesznek azok a megfoghatatlan dolgok, melyeket emléknek hívunk, és a legdrágább kincseink között őrizzük őket hosszú-hosszú ideig, egyeseket talán örökké?
Utolsó kommentek