Ismered az érzést, amikor mennél, nem tudod hová - mindegy is, csak ne kelljen egy helyben maradni? Innen el, távol ettől a soha véget érni nem akaró Karácsonytól. Már olyan régen kezdődött, és még mindig tart. Rosszul viselem a semmittevést.

Akik tudják mi történt, de csak kívülről szemlélik az eseményeket együttérzően mosolyognak rám, és azt mondják pihenj egy kicsit, élvezd, hogy hosszú idő után végre semmit nem kell csinálnod.

Tényleg nem látják? Nem értik, hogy nekem ez nem megy? Én nem tudom ezt csinálni, és nem is akarom! Semmi bajom nem volt azzal, hogy dolgozzak már a két ünnep között is. OK, a korán kelést tényleg utálom! (haha! korán! erre mondaná azt a nagymamám, hogy fényes nappal azért olyan túl korán már nem lehet... ) ehhh!

Te is olyan távoli vagy most. Nem érzésben, hanem térben és időben. Tudom, ha nagyon nagy lenne a baj, ha úgy érezném, hogy rám szakad az ég, hívhatnálak. De basszus, napok telnek el és semmi nem változik, semmi! Mintha megállt volna az idő, mintha az egész világ beleszédült volna ebbe a furcsa ünnepi kábulatba, és már soha nem akarnának felébredni.

Napok óta nem alszom, hiába csukom be a szemem csak jönnek és jönnek a gondolatok, az érzések, emlékek bukkanak elő a semmiből és nem tudom leállítani. Tiszta szerencse, hogy kaptam ajándékba egy rakás csokoládét, mert így legalább éhen halni nem fogok, képtelen vagyok normális ételt leerőltetni a torkomon.

Jaj, nem is tudom minek írom ezt le ide...

Ha átölelnél és azt mondanád, minden rendben lesz, elhinném neked. Egy kicsit úgy maradnék hozzád simulva, és még az sem zavarna, hogy áll az idő.