"A hitünk a csodáink játszótere."

Nem emlékszem mikor volt, de azt tudom, hogy nagyon-nagyon sokáig vártam rá. Tulajdonképpen nem tudtam mire várok, de éreztem, hogy hiányzik. Nekem senki nem mutatta meg, senki nem tanított arra, hogy hinni tudjak benne, és senki nem mondta, hogy ha meg akarom találni nem kell a világ végéig, vagy még azon is túl menni érte, egyszerűen csak befelé kell figyelni egy kicsit, és hagyni, hogy megtörténjen. Senki nem tanított repülni, magam fedeztem fel a szárnyaimat, egyedül jöttem rá mire valók, és egyedül kezdtem használni őket.

Könnyebb lett volna másként? Nem tudom. Az biztos, hogy nem lennék ugyanaz aki most vagyok. Jobb volnék, vagy csak más? Tudnék bízni, hinni, kötődni, szeretni (szeretni úgy, hogy az a másiknak jó legyen)? Talán képes leszek rá így is, majd egyszer, valamikor, amikor majd merem hinni, hogy ezzel nem sebzem halálra magam.

Annyira közel engedtél tegnap éjjel. Kinyitottad a hetedik szoba ajtaját és hagytad, hogy átlépjem a küszöböt, megmutattad azt a részt, ahol a mesék élnek benned. És én csak sötét, fájó emlékeket adtam a csillogó csodáidért cserébe. Dolgoznom kell még a saját hetedik szobámon, be kell engednem némi fényt, hogy megvilágítsa a legsötétebb sarkot is. Hinnem kell(ene) abban, hogy nálam is lehet néhol elszórva egy kis csillagpor.

Ne mondd, hogy csupán ennyi amit nekik adhatsz, mert ez a legtöbb. Egy iránytű ami mindig megmutatja a hazavezető utat, legyenek bárhol, bármennyire elveszve, ez örökre megmarad. Tudni fogják, hogy ott van legbelül, és ez olyan biztonságot ad mint semmi más.

P.S.: Érdekes, a vámpírok létezését soha nem kérdőjeleztem meg. Tehát ha ma reggelre kiderült, hogy az vagy, majd csak figyelj, a szemem sem fog rebbenni. És ha lehet most kérem a harapást. Nem voltam még annyira jóban a saját testemmel mint az utóbbi 1 - 1,5 évben, most kellene megállítani az időt.