"Ketten kellünk hozzá. Mindig. Ahhoz, hogy élni kezdjen egy gondolat, egy történet, egy érzés. Én csak elkezdhetem."

(Krúdy Gyula)

Csalódott dacos düh, a "már megint én, már megint engem" érzés. Igazad van, nem hagytam, hogy végigmond, nem kérdeztem, hogy miért mert nem érdekelt. Nem akartam magyarázatot, elfáradtam és csak az üresség maradt.

Messzire löktelek, de néhány nap múlva utánam nyúltál. Próbáltad, de nem engedtelek. Távolság kell, menj olyan messze ahhonan már nem tudsz fájdalmat okozni.

És keresel újra, kérdezel, én pedig tudom, hogy ütni fognak a szavak mégis kimondom. Dühös vagy és nem hagyod abba, löksz rajtam egyet és én bántalak. Nem engedsz, és én sem engedek, fájjon hát, de fájjon igazán, nem csak a felszínt karcolgatva hanem mélyen legbelül. Ha menni akarsz menj, vissza se nézz mert én sem fogok, ne lásd ahogy belehalok mert én sem akarlak így látni.

Reggel gyönyörűen süt a nap és hosszú idő után először újra hiányzol.

Kattog az agyam, arra gondolok, hogy a tegnap este tényleg megtörtént, vagy csak álmodtam? Tényleg azt mondtam amit, és te tényleg kimondtad azt a szót? Nem lehet, hogy így, és nem lehet hogy egyáltalán. Minden olyan gyors, és nincs időnk meg türelmünk várni. Ami elromlik kidobjuk, amit megununk lecseréljük, pillanatnyi élvezeteket hajszolunk és közben észre sem vesszük, hogy van olyan ami több ennél, ami tényleg igazi, ami számít.

Megírom az üzenetet, pontosan azt amit érzek és gondolok. Nem tudom, hogy vajon nem késtem e el vele, vagy érdekel e még, számít e még. És egyszer csak felvillan a kis boríték mellett a jelzés a neveddel. És kiderül, hogy ebben a talmi, instant világban a kapcsolatunk valódi. Ketten kellünk ahhoz, hogy működjön, de ketten is vagyunk hozzá.