Azt kérdezed van e olyan, hogy íze van az érzéseknek. Persze, szerintem igen. Az örömnek, a fájdalomnak, a szerelemnek, a szenvedélynek, mindennek...  Bár érdekes, hogy önmagukban nem mindig érezzük ezeket az ízeket, de rögtön észreveszzük a hiányukat, amikor egyébként ott kellene lenniük és még sincsenek.

A szenvedélyé nekem kicsit édes, kicsit keserű, enyhén csípős, és nagyon friss. Ha kézzel fogható dolgokhoz kellene hasonlítanom talán azt mondanám olyasmi, mint a gin tonik, a sötét, bársonyos csokoládé, a gyömbér, a menta vagy az ánizs, de az is lehet, hogy ezek együtt.

Amikor a régi irodádban félresöpörted a papírokat az íróasztalon, és felültettél oda, annak a csóknak az íze. Vagy azé amikor Sz. után először találkoztunk, megcsókoltalak, hozzád simultam, veszettül kívántalak és megérezted ezt, élvezted, és olyan finoman toltál el magadtól, szinte a számba suttogtad a  szavakat, még most is hallom, bébi, dolgoznom kell, és ha ezt most tovább csinálod nem fogom tudni abbahagyni. A sült szalonnás szendvics fris paradicsommal és a salátával..., mhhh! Emlékszel, hogy felnyögtem amikor beleharaptam? A leves a thai étteremben, húúúú, az nagyon.

Tudod mi a legjobb? Bármit csinálunk, bármi történik, ez mindig megvan ha együtt vagyunk. Változó formában, van, hogy kicsit édesebben, olykor csípősebben, és előfordul, hogy keserűbben, de ugyanolyan intenzitással. Sokszor akarom még érezni, az egyik kedvenc ízem.