Már egészen kicsi gyerekkoromban is megvolt az a különleges képességem, hogy a lehető legdrágább ajándékot válasszam. Nem azért, mert bárkit is bosszantani akartam ezzel, egyszerűen annak okán, mert már akkor is úgy gondoltam, hogy mindenből a legjobb jár nekem. És ha annak, akitől kérem módjában áll a legjobbat adni, akkor végül is ez mindenki megelégedését szolgálja.

Aztán persze ahogy múlik az idő lassan észrevesszük, hogy nem mindig anyagiakban mérhető mi számít a legértékesebbnek. Sokszor előfordul, hogy a hétköznapinak tűnő apróságok, vagy pláne ezek láncolata megfizethetetlen élményeket adnak.

Szeretnék két napra bárki lenni. Olyan dolgokat csinálni amik nem különlegesek, nem rendhagyóak, vagy polgárpukkasztóak, egyszerűen csak dolgok amikre vágyom.

Együtt palacsintát sütni délután, kipróbálni, hogy vajon meg tudom-e még úgy fordítani ahogy sok évvel ez előtt a nagymamám tanította. (nem csináltam már húúúú...., nagyon-nagyon régen). Rácsodálkozni arra, hogy megint mindjárt itt a Karácsony, nincs még az illata a levegőben, de az embereken már érezni. Moziba menni este, nevetni vagy sírni a filmen, és utána megbeszélni, hogy miért volt jó, vagy éppen rossz. Felbontani egy üveg bort és hajnalig beszélgetni a nappaliban. Vasárnap pedig sokáig aludni, élvezni a szabadnapot, és egymás közelségét. Smink nélkül, kócos hajjal, gyűrött pólóban inni a tejeskávét, és közben megcsókolni téged.

Tudom, hogy ez drága ajándék. Az idő, amiből annyira kevés van, és éppen ezért olyan értékes. De azt is tudom, hogy módodban állhat megadni. Így ezt kérem, egy hétvégét, ami lehetne bárkié, és éppen ettől lesz számomra különleges.