A világom, ahogy eddig nem mutattam meg itt. És nem is lesz belőle rendszer, de ma este valahogy önelemzős hangulatomban vagyok.

33 éves vagyok, 160cm, 55kg. A hajam vörös, a szemem zöld, a bőröm fehér, de nem az a viaszosan kókadt, hanem elegánsan világos.

Szeretem a csokoládét, a vaníliafagyit, a meggyes pitét, a palacsintát, az epret, a szőlőt, a száraz borokat, és a gin tonikot, az erős kávét cukor nélkül, sok tejjel.  Jó, azért eszem normális ételeket is, bár ez nem erős oldalam.

Nem főzök, és úgy általában nem nagyon csinálok olyan dolgokat amiket nem szeretek, vagy nem találok bennük valami örömet.

Hedonista vagyok, és maximalista, önző, egoista, akaratos, és elég erős hajlamom van a mániákusságra a munka és a szex esetében. Sok mindent  másként látok, másként gondolkodom, más dolgok mozgatnak, mint a nők többségét. Ráadásul még szeretem is, hogy renitens vagyok, szeretek kilógni a sorból, soha nem éreztem vágyat vagy késztetést a beolvadásra.

Nehéz engem szeretni.

Furcsa a viszonyom a bizalommal és a kötődéssel. Előbbiért nálam nagyon meg kell dolgozni, és nagyon el kell találni bennem valamit. Nehezen nyílok meg, sokszor mondják, hogy titokzatos vagyok és távolságtartó. Utóbbi pedig, hja…, ez nehéz ügy. Amennyire vissza tudok emlékezni mindig is ilyen voltam, nincsenek tragikus veszteségek, vagy mélyre eltemetett sötét gyerekkori titkok. Egyszer, sok évvel ezelőtt egy pszichológus azt mondta, túl intelligens vagyok ahhoz, hogy feltétel nélkül szeressek. (Ez akkor az anyámat meglehetősen rosszul érintette, nekem természetes volt, hisz addig is pontosan tudtam hogy így van, csak nem fogalmazódott meg ebben a formában, ezekkel a szavakkal.)

Később a férfiakkal való kapcsolataimban jól jött ez a kis „hiányosságom”.

Ha szerettem is, soha nem építettem senkire az életem önmagamon kívül, és soha nem adtam oda magam annyira, hogy összetörjek, ha vége lesz.

Mostanában többen is megkérdezték tőlem, hogy voltam e már szerelmes, vagy most éppen az vagyok e?

Őszintén, egyetlen választ tudok adni erre: nem tudom.

Azt a fajta érzést, a vele járó körítést amit általában szerelemnek hívnak soha nem éreztem magaménak, és remélem nem is fogom soha. Az az érzés birtokol, kizárólagosságot követel, kisajátít, jogot formál, kalitkába zár. Nekem a szerelem nem ilyen. Inkább azt az érzést gondolom annak, amikor szeretem magamat olyannak amilyen vele/tőle vagyok. És jelenleg ez az érzés megvan.

Jó az, hogy ezt pont egy olyan pasi hozza ki belőlem, aki valaki másnak a férje? Igen, most jó.

Egyszer egy swinger clubban megkérdezte tőlem egy nő: „Ti annyira jók vagytok így együtt. Nem rossz neked, hogy tudod, hogy amikor nem veled van hazamegy a feleségéhez?” „Nem. Illetve de, az rossz, hogy hazamegy, de az nem, hogy a feleségéhez.”

Szeretem ahogy a feleségéről beszél, szeretem, hogy imádja a gyerekeit, szeretem hogy okos, hogy mindenről lehet vele beszélgetni, hogy figyel rám, hogy tisztel, hogy megért, hogy nagyvonalú, hogy van stílusa, hogy együtt örül velem amikor boldog vagyok valami miatt, és próbál jobb kedvre deríteni, vagy egyszerűen csak jelen van ha valami fáj. Szeretem a nőt akivé mellette lettem.

Hát, így van ez, nem tudom jól elmagyarázni, még magamnak sem tudom pontosan megfogalmazni, de az biztos, hogy szeretem ezt a felállást. Imádok szerető lenni, tovább megyek, imádok az ő szeretője lenni.