2012.10.02
Elindultam bevásárolni, és egyszer csak azon kaptam magam hogy abban az üzletben sétálgatok. Ott vagyok ahol először találkoztunk, és pörögnek az első érintések kockái. Néhány másodpercre megszűnt minden más, csak a képek voltak, csak te meg én mint akkor.
Olyan erővel szúrt belém a hiányod fájdalma mint még soha. Tényleg nem gondoltam hogy ez lehetséges, hogy lehet hogy ennyire fájjon. És akkor történt valami, csak egy villanásnyi élmény, egyetlen röpke pillanat amíg az érzéseim be tudták csapni az agyamat. Egyetlen pillanat amíg elhittem hogy ez megtörténhet, mert annyira akarom hogy megtörténjen mint eddig nagyon kevés dolgot az életemben.
Ott álltam a ruhák között, teljesen kizárva a külvilágot és akkor éreztem ahogy egy meleg tenyér hozzáér a hátamhoz. És az illat..., ugyanaz az illat amit rajtad szoktam érezni. És bár az eszemmel tudtam hogy ez teljesen lehetetlen mégis kívántam hogy igaz legyen. Olyan volt mint egy villámcsapás, de közben mégis nagyon jó érzés.
Megfordultam és egy valószerűtlenül kék szempár nézett vissza rám.
"Ne haragudjon, nem akartam megijeszteni. Azt hiszem ezt ön hagyta el az imént. Nem akarok tolakodó lenni de jól van? Valahogy olyan elveszettnek látszik."
A telefonomat tartotta a kezében, nem is értem hogy hogy. Igen, rémlik hogy beszéltem rajta amikor beléptem, rémlik hogy megfogtam egy kabátot mert tetszett az anyaga. Letettem volna közben? És honnan került ide ez a pasi a meleg tenyerével, a kék szemeivel és az illatával? Megint a furcsa "véletlenek" összjátéka. És mit mond, hogy olyan elveszett vagyok? Már megint? És hogy lehet az hogy ezt egy vadidegen azonnal észreveszi miközben azok akik ismernek nem látják?
"Igen, valóban az enyém. Nagyon kedves hogy utánam hozta, köszönöm!"
A keze a kezemhez ér miközben elveszem tőle, végig a szemembe néz. Az a furcsa érzésem van hogy úgy átlát rajtam mintha üvegből lennék.
"Nem lesz semmi baj, minden vihar után kisüt újra a nap."
Mire magamhoz térek a kábulatból hogy kinyögjek valamit rám mosolyog megfordul és elsétál. Ott állok földbe gyökerezett lábbal és arra gondolok hogy ez annyira valószerűtlen hogy majdnem nem hiszem el, pedig éppen most történt meg.
Gyerekkoromban szerettem a viharokat. Mert a nagyapám mindig azt mondta, hogy figyeljem meg hogy mennyivel szebb minden amikor egy vihar elvonul és újra kisüt a nap. Mennyivel élesebbek a színek, a kontúrok, mennyivel tisztábbak a dolgok, és mennyivel jobb helynek tűnik a világ. Akkor még nem értettem, ma már tudom hogy ezt nem csak az időjárás tekintetében értette. Sőt, azt hiszem elsősorban nem is az időjárás tekintetében.
Elindultam bevásárolni, és egyszer csak azon kaptam magam hogy abban az üzletben sétálgatok. Ott vagyok ahol először találkoztunk, és pörögnek az első érintések kockái. Néhány másodpercre megszűnt minden más, csak a képek voltak, csak te meg én mint akkor.
Olyan erővel szúrt belém a hiányod fájdalma mint még soha. Tényleg nem gondoltam hogy ez lehetséges, hogy lehet hogy ennyire fájjon. És akkor történt valami, csak egy villanásnyi élmény, egyetlen röpke pillanat amíg az érzéseim be tudták csapni az agyamat. Egyetlen pillanat amíg elhittem hogy ez megtörténhet, mert annyira akarom hogy megtörténjen mint eddig nagyon kevés dolgot az életemben.
Ott álltam a ruhák között, teljesen kizárva a külvilágot és akkor éreztem ahogy egy meleg tenyér hozzáér a hátamhoz. És az illat..., ugyanaz az illat amit rajtad szoktam érezni. És bár az eszemmel tudtam hogy ez teljesen lehetetlen mégis kívántam hogy igaz legyen. Olyan volt mint egy villámcsapás, de közben mégis nagyon jó érzés.
Megfordultam és egy valószerűtlenül kék szempár nézett vissza rám.
"Ne haragudjon, nem akartam megijeszteni. Azt hiszem ezt ön hagyta el az imént. Nem akarok tolakodó lenni de jól van? Valahogy olyan elveszettnek látszik."
A telefonomat tartotta a kezében, nem is értem hogy hogy. Igen, rémlik hogy beszéltem rajta amikor beléptem, rémlik hogy megfogtam egy kabátot mert tetszett az anyaga. Letettem volna közben? És honnan került ide ez a pasi a meleg tenyerével, a kék szemeivel és az illatával? Megint a furcsa "véletlenek" összjátéka. És mit mond, hogy olyan elveszett vagyok? Már megint? És hogy lehet az hogy ezt egy vadidegen azonnal észreveszi miközben azok akik ismernek nem látják?
"Igen, valóban az enyém. Nagyon kedves hogy utánam hozta, köszönöm!"
A keze a kezemhez ér miközben elveszem tőle, végig a szemembe néz. Az a furcsa érzésem van hogy úgy átlát rajtam mintha üvegből lennék.
"Nem lesz semmi baj, minden vihar után kisüt újra a nap."
Mire magamhoz térek a kábulatból hogy kinyögjek valamit rám mosolyog megfordul és elsétál. Ott állok földbe gyökerezett lábbal és arra gondolok hogy ez annyira valószerűtlen hogy majdnem nem hiszem el, pedig éppen most történt meg.
Gyerekkoromban szerettem a viharokat. Mert a nagyapám mindig azt mondta, hogy figyeljem meg hogy mennyivel szebb minden amikor egy vihar elvonul és újra kisüt a nap. Mennyivel élesebbek a színek, a kontúrok, mennyivel tisztábbak a dolgok, és mennyivel jobb helynek tűnik a világ. Akkor még nem értettem, ma már tudom hogy ezt nem csak az időjárás tekintetében értette. Sőt, azt hiszem elsősorban nem is az időjárás tekintetében.
Utolsó kommentek