Csak magamnak…. Mennyire furcsa ez így. Miközben éppen az izgat benne legjobban hogy soha nem kezeltük egymást tulajdonként.

Vannak néha percek amikor csak mi vagyunk, amikor annyira feloldódunk egymásban hogy az érzés kizárja az egész világot. Nekem például ilyen az az ölelés. Tudod, amikor szinte levegőt sem kapok annyira erősen szorítasz magadhoz. Amikor nevetni és sírni tudnék egyszerre mert ez annyira jó.

Vagy ilyen néha a csók is, az a fajta csók amiben el tudnék veszni örökre.

Ezt szeretném jövő pénteken, kettőnk tökéletességét mielőtt másokat is beengedünk. Nem azért (nem csak azért) mert szükségem van rá, hanem azért is mert izgat. Gerjedek már a gondolatára is hogy az első nő akivel leszel úgy enged magába, vagy úgy veszi a szájába  a farkad hogy előtte bennem voltál és ő nem tud erről, mert nem látta. Az én illatommal és ízemmel kapna meg. Lehetne ez az én pecsétem, amiről csak mi ketten tudunk.

Nekem adod ezt? Imádnálak érte, és őrületesen izgatna.

 Azt kérdezed mitől vagyok megint ennyire ilyen. Nem tudom, tényleg nem. Bár ha tippelnem kellene azt mondanám tőled. :-D

A tavasz illata, a nyár ígérete, és te. Ez így együttesen hozza ki belőlem ezt a szukát akiért megveszel.

Finom és cizellált, stílusos, és jól nevelt, miközben a perverzitás határáig, és néha még azon is túl mocskos és kéjsóvár.

Húúú, tudod mi jutott eszembe? Pénteken már állítólag jó idő lesz. Felveszem azt a ruhát, M. kedvencét, amiben szerinte még a kocsiig sem jutok el anélkül hogy megdugnának. Hát most kipróbáljuk…, és azt sem bánom ha tényleg igaza lesz. :-)