Meséltem Sz.-nak királylányokról, királyfikról, sárkányokról. Arról, hogy nagyon sok történetet fog majd ebben a témában hallani, és biztos, hogy egynémelyik majd tetszik is neki, de azt jegyezze meg jól, hogy ma már a királylányoknak egyedül is meg kell tudni küzdeni a sárkánnyal, és bár érkezhet a királyfi fehér lovon, ettől még nem biztos, hogy automatikusan a fele királyság is vele jár, de jól is van ez így.

A vörös hajú királylány néha nagyon el tud tévedni Seholországban. Olykor rettentő bátornak érzi magát, csodák történnek vele, és ettől hajlamos azt képzelni, hogy ő maga is tudna csodát tenni. Még ahhoz is van mersze, hogy elinduljon egy olyan úton, amin a csodálatos-varázslatos csillagport sejti. Tudja ő, persze, hogy tudja, hogy nem lesz azt azért olyan egyszerű megtalálni, feneketlen óceánokat kell átúszni, meredek sziklafalakat megmászni, gonosz varázslatokat megtörni, de nem fél ettől, mert maga akart elindulni az úton, és bízik benne, hogy sikerrel járhat.

Ám az Elvarázsolt Labirintus olyan meglepéteseket tartogat, amire a királylány nem számított. Elvesz, de nem ad cserébe semmit, a véget érni nem akaró sötétségben rémisztő szörnyek lapulnak, feloldhatatlannak tűnő gonosz bűbájt bocsátanak rá. A királylány szeretne boldog lenni a királyfival azokban az órákban amiket ajándékba kapnak, valami csodás-csillagfényes tündérpornak köszönhetően sikerül a sötétségre zárnia az ajtót, és megfeledkezni róla.

De jaj! A legsötétebb, leggonoszabb varázslat nem múlik el nyomtalanul, a királylány hiába szeretne átlépni rajta, csak dermedt félelmet érez, és bármyennyire szeretné nem tud mozdulni, próbál beszélni a királyfihoz, de nem azok a szavak jönnek, és nem úgy ahogy szeretné. Érzi, hogy távolodik, messzire sodródik és már szólni sem képes, nem jönnek a szavak. A félelelem átkúszik a csillagporos világba, és jeges ujjaival megérinti a királylány szívét.

Aztán egy végtelennek tűnő éjszaka után utat talál egy fénysugár, a királyfi végre újra megérinti a királylányt, magához öleli, és azt mondja érteni szeretnélek, segíts, hogy ezt meg tudjam tenni.

A királylányok ma már egyedül küzdenek a sárkányokkal, átkelnek az üveghegyen és a saját útjukon járnak, a saját csodájukat keresve túl az Óperencián. De néha elfáradnak, megijednek és félnek, nagyon félnek, és olyankor önmagukon kívül csak abban bízhatnak, hogy a királyfi ott lesz, mert ott akar lenni, megfogja  a kezüket, és nem hagyja, hogy egyedül reszkessenek a sötétben.