"Ha olyan dolgot akarsz birtokolni amid sohasem volt,
olyan dolgokat kell megtenned érte amiket sosem tettél."
( C. Chanel)
Csak jött azon a decemberi délutánon, egyszer csak itt volt, bár senki nem kérte, és egészen biztos, hogy nem is vártuk. Elveszítettem egy egész világot akkor, és egy kicsit talán meg is haltam bele. Te tudod mennyire szerettem, és mikor jött a következő azt mondtad, túl gyors, még gyászolom az előzőt. És igen, így volt valóban, nem tudtam megszeretni, mert nem is akartam igazán. Vágytam vissza a másikat, és vágyom még most is, hogy ennek vége.
Bánom e egy percig is? Nem! Soha nem tartoztam oda, és ők soha nem voltak egyek velem. Egyetlen perc nem volt amikor otthon éreztem volna magam náluk, hiányozni sem fog.
De itt van újra az érzés ami lenyom, szorít, fojtogat. A hang azt mondja "te csináltad magadnak, nem volt jó neked, szabadulni akartál, hát tessék!" Utólag néha nagyon ijesztő amikor visszanézel, és azt látod, hogy már megint a semmibe ugrottál fejest. Tudom, hogy lesz jobb, mert muszáj, hogy legyen. Csináltam már ilyet máskor is, emlékszel, mert neked zokogtam pánikban az éjszaka közepén a telefonba.... Hányszor lehet akkora mázlim egy életben mint akkor?
Olyan jó lenne néha gyengének lenni. Csak hagyni folyni a könnyeimet és tudni, hogy nagyon nagy baj nem lehet, mert lesz valaki aki nem hagy lezuhanni. De mindig eszembe jut az is, hogy ez talán már nem is én lennék. Hja, sokszor nem egyszerű magamnak magammal....
Utolsó kommentek